2013. május 19. vasárnap - Milán, Ivó

Beregi-Nagy Edit 2012. augusztus 13. | 05:46

Evezők összecsapása a Vogalongán A Sánta Timur földjén - Üzbegisztán Istenekkel a hegyen Piros cipellők és apostoli luxus

Ezért aztán nem is lett jómódú a tájegység. De talán éppen ennek a sok-sok emberöltőnyi szegénységnek köszönhetően ma is páratlan kulturális és természeti gazdagságot találunk errefelé: festett fakazettákkal ékesített, kicsiny Árpád-kori templomokat, fa harangtornyokat, tornácos parasztházakat, évszázados hagyományokat, évezredekkel ezelőtti korok élővilágának nyomait. Továbbá azt az apró házat, ahol Móricz Zsigmond felcseperedett, és azt a falut, ahol Kölcsey Ferenc megírta a Himnuszt.

Amit a mész eltakart...

Utazásunkat a Beregi-Tiszaháton, Lónyán kezdtük, ahol az itt élők csak az utóbbi évtizedben ébredtek rá arra, milyen kincseket köszönhetnek a keserves, küszködéssel teli szegénységnek. Több évszázadon keresztül örültek a helybéliek, ha megsérült Árpád-kori templomukat valahogy ki tudták javítgatni. A modern korok divatja szerinti átépítésekre nem futotta, legfeljebb csak kisebb bővítésekre.

De Lónyán 2001-ben hatalmas árvíz pusztított. A templom is alaposan megrongálódott. Renoválása közben derült ki, milyen felbecsülhetetlen értékű kincseket rejtenek a falak. Még a reformáció terjedése sem pusztította el az évszázadok örökségét, hiszen a templomok freskóit akkoriban - hogy eltüntessék - egyszerűen csak lemeszelték. A bizánci hatásra készült XIII. századi falképek Sárkányölő Szent Györgyöt és Máriát ábrázolják, ajkukon finom kis mosolylyal. Derűjük szembeötlőbb, ha a szentély szintén ekkor előkerült falképeire tekintünk, ahonnan komor, méltóságteljes szentek tekintenek le ránk a XV. század emlékeként.

Ám a templom mellett is csodára bukkanunk: az erdélyiekhez hasonló, hatalmas fa harangtorony talán a legszebb az országban. 1781-ben egy e vidéken élő, mindössze 26 éves ácsmester készítette. A harangtorony galériájának, törzsének, sisakjának arányai tökéletesek, a kis fatornyok pedig igazán légiessé teszik az építményt.

A mosolygó szentek temploma

Innen Csarodára utaztunk tovább. A falu szélén, kis ligeterdő ölelésében meg is találtuk a több mint hétszáz éves festett beregi templomok legpompásabbikát. A térség kegyhelyeivel ellentétben szokatlan, hogy ezt a XIII. században karcsú, fazsindellyel fedett toronnyal építették meg. Igaz, akkoriban nem harangozásra használták, hanem őrhelyként: innen tartották szemmel a vidéket, figyelve az ellenség betörését és a pusztító tüzeket.

Belépve a csepp kis épületbe lélegzetelállító látvány fogad, rácsodálkozhatunk arra, ami miatt híres lett a csarodai templom: a hajó északi falán mosolygó szentek sorakoznak. A teljes alakban ábrázolt és szinte tökéletes épségükben helyreállított freskók alakjai harmóniát, békét, nyugalmat sugároznak. Talán nem véletlenül, hiszen a mester hajdanán az orvos szenteket festette a falakra. De különlegesek a templom reformáció után készült freskói is, életfát ábrázoló, növényindás, tulipán- és szívmotívumos mintákkal.

A templomban idegenvezető is várt minket. Örömmel mesélt a régmúlt időkről, a vidékről és arról, hogyan élnek manapság itt az emberek. Elkísért minket egy közeli portára is, ahol megcsodálhattuk a beregi keresztszemes hímzéssel díszített textíliákat, majd az erdő szélén álló, ódon épülethez vezetett, amelyben tájházat rendeztek be. A házikó mindössze két helyiségből áll: aprócska pitvarból nyíló szabadkéményes konyhából és egy pici szobából. Csarodán ehhez hasonló, ám jóval nagyobb és a modern kor kényelmének megfelelő, régi paraszti portákon manapság már meg is szállhatunk, udvarukon szalonnát süthetünk, vagy bográcsozhatunk.

A templommal szemközt kis ligetet és tavacskát láthatunk. A nád és a közötte itt-ott megcsillanó víztükör emlékeztet arra, hogy egykor itt nagyobb vizek is lefutottak, és duzzasztották a Csaroda-patakot. A kis láp napjainkban a botanika iránt érdeklődőknek mutat kuriózumokat.

A mezítlábas Notre-Dame

A szomszéd falut, Tákost sem hagyhattuk ki kirándulásunkból. A tágas ligetté szélesedő út mellett az évszázadokkal ezelőtti felső-Tisza-vidéki falvak hangulatát idéző tornácos házak sorakoznak. A liget közepén pici ér csörgedezik, s elhalad a falu féltve őrzött kincse, a református templom mellett, amelyet mezítlábas Notre-Dame-ként emlegetnek. Hogy miért? A templom építésekor, 1766-ban alkalmazkodtak a természet szeszélyeihez éppúgy, mint évszázadok óta ezen a vidéken. A gyakori árvizek miatt gerendalábazatra fagerenda vázat készítettek, majd az asszonyok mezítláb sarat dagasztottak, amellyel betapasztották a gerendák közti, vesszővel font falakat. Az így készült paticsfalú kis épület túlélhette az árvizeket: amikor jött az áradás, a víz ugyan kimosta a sarat a vessző közül, de elvonulta után visszatapaszthatták.

A szegénység formált mindent - Lapozzon!

következő oldal

  Médiaajánlat Adatkezelésről Jogokról Alapelvek Partnereink Impresszum